Mivel már úgyis minden késő.

Ez egy másik halottidéző.

Igyekeztem, ne késsem.

Oda is értem szépen,

az időpontra, amikorra vele megbeszéltem.

Felerősítik majd. A kórházba indultunk éppen.

Ráértem. Nem sürgettem anyut.

Gondosan bezárta a kaput.

Párlépés után hátrafordult.

Nem tudom: közben mire gondolt?

Hogy egyáltalán gondolt e másra?

Elmélázva, visszanézett a házra.

Ahogy kigondolta, ki is mondta.

Kisfiam. Ide én már nem jövök vissza.

Elképedtem és közbe féltem,

hogy most, igaza lesz egészen.

Kórház. Az ágyánál álldogáltam.

Tettem, vettem, míg az orvost vártam.

Lomolva, téblábolva, az orvost várva.

Nem sejtettem, hogy egy órája sincs hátra.

Szerette. Hát megitattam tejjel.

Mondta, de gondja volt a beszéddel.

Hangok törtek elő a torkán,

bár maradt volna inkább némán.

Nem értettem semmit mama.

Riadtan nézett, és mondta.

Bár ne tette volna, ajka nem nyílt szóra.

A hangokat hallottam, hisz mondta volna.

Hogy összement az amúgy is aprócska test.

Megdöbbenve láttam. A felnőtt gyerek.

Sóskiflit nem süt már

és buktával sem vár.

Intelmeit olykor kinevettem.

Tanácsait rendre elvetettem.

Bánjam talán? De már úgyis minden késő.

Hittem, lehetek magam életét élő.

Igen. Néha bosszantottak semmiségek.

Érzek, valami megbánásféleséget.

Tudom minden megbánás késő.

Mindegy, hogy első, vagy a végső.

                                                       -.appa.