appasztorik

Akarmi, mint egy szatócs bót

Gondolódzkodás, az Én-ről

2019. április 08. 06:17 - appasztorik

Szeretett testvéreim, akik vagytok a hitben. Meg még abban a tévhitben, hogy az Én tudattal rendelkező emberek hasonlóan gondolkodnak. Ebben nincs gyakorlatilag különbség. Hát nagyon tévedtek. Mi. Úgy értem emberek, büszkék vagyunk arra, hogy van éntudatunk. Abban nyilvánul meg, hogy észreveszi magát. Megkülönbözteti magát, a nem éntől. Tisztában kellene lennie azzal, hogy a másik ember is egy én, a saját szempontjából. Ettől még, vagy éppen ezért az én mindég magát helyezi előtérbe, figyelmen kívül hagyva a többi én elvárásait. Az egyén, kimondva, vagy kimondatlanul ítélkezik, mások, cselekedetei és viselkedése fölött. Többnyire ez a mások fölötti kritikában valósul meg. Természetesen valamelyest a saját cselekvése, és viselkedése felett is alkot véleményt. Talán nem meglepő, hogy saját cselekedeteivel, tetteivel szemben sokkal megbocsátóbb. Tévedés azt hinni, hogy van pozitív kritika. Az dicséret. Ezt a megközelítést, az Én legszívesebben maga fölött alkalmazza. Vigyük végig, ez utóbbi gondolatot. Be kell látnunk, hogy az önkonstrukciók, és az önreflexiók hatására felépül egy olyan intellektus, ami igencsak megszépítve, az Énnek megbocsájtva láttatja a világot. Végig gondolva az előbbieket, láthatjuk, hogy az Én illúzió, egy hamis tudatot hoz létre. Nem vitatom ennek célszerűségét, hiszen így az Én könnyebben találja meg helyét a világban. Mondhatni, magához igazítja a valóságot, ami sikerül is Neki a tudatában. Azt hozzáteszem. Az Én illúzió, nem egy jól meghatározott, körbehatárolt, és végig gondolt dolog. Az egy magától értetődő érzésként jelenik meg, amiről meggyőződéssel hiszi az ember, hogy az egy valóságos, hosszúideig fennálló valami, ami talán élete végéig megmarad. Teszem hozzá, ez nem fogalmazódik meg ilyen konkrétan. Az Én tisztában van az élet véges voltával. Ennek gondolatát elhessegeti magától, igyekszik tudatának külső perifériájára szorítani. Visszautalva arra, hogy az ember ítélkezik, a saját cselekedetei és viselkedése fölött, ebből kifolyólag tudja, mit érez, és mit tett. Azt is tudja, cselekedetével másoknak mit okoz. Ez azonban különösebben nem érdekli. Vannak részvét megnyilvánulások: óh, szegény! – de, e mögött, egy felszínes, a másik helyzetébe nem igazán belegondoló szociális konvenció húzódik meg. Nem vitatom, hogy vannak nagyobb empátiával rendelkező személyek, akik jobban azonosulni tudnak más emberek bajaival, gondjaival. Az Én, a saját gondjait, bajait viszont, a másokéval szemben valósnak éli meg, és ennek megfelelően cselekszik. Az Én, a környezetet valóságként éli meg. Mások esetében, sokszor állapítja meg, – mit nyavalyog ez ennyit? Az egyén tud örülni, bánkódni, szenvedni, letargiába esni. Itt most tekintsünk el a kórosnak mondható esetektől. Persze az is fontos terület, hiszen egyre több lelki deformitás fordul elő. Vélem, köszönhetjük mindezt, az egyre nagyobb fizikai, és lelki terhelésnek. Sem a test, sem a lélek nem bírja a gyűrődést, és megrokkan. A kórosan empátia hiányos társadalom reakciója: hulljon a férgese. Gondoljátok végig ezeket. -.appa.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://appasztorik.blog.hu/api/trackback/id/tr614747913

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása