Na, most aztán nagydologra készülök. Nem arra a nagydologra gondolok. Most, kisebb dógom is nagyobb annál. Ezek után, hogy így sikerült tisztáznom, és már én magam sem értem, hogy: mégis mi van? Rátérek a lényegre, de ez most, nem lényeges. Annyira, vagy egyelőre. Ez szabadon választott dolog. Nektek. Nekem mindegy. A címből jól látszik, hogy levélírás fennforgásának esetét akarom megvalósítani. Ebben nem vagyok teljesen biztos. Az is lehet, hogy levélírás esetének fennforgását, akarom kezdeményezni. Na, akkor itt is, választhatjátok a kedvetekre valót. Kérditek: mikor akarom? Hát nem mindegy az nektek? Ha, nem mindegy, akkor most este. Mert most, úgyis irkálok. És amint azt látjátok, valakinek írnom kell azt a levelet.  Emlékeztek Mikesre? György volt, és humorista. A másik meg Kelemen és író. Az egyik mókás volt, a másik mákos. De nem! Én is mókás voltam. Most. De talán később is. Vagyis nem, mármint, hogy később nem, hiszen komoly dolgokról szeretnék írni. Komolyságot! Félre a tréfával. Ez kérdéseket vet fel. A tré, ugye rossz? A tréfa olyasmi, mint a kutyafa? Arra haladtában megszaglásszák, és lepisilik. Hajjátok, igen félre siklott ez a történet. Emlékeztetnélek benneteket, hogy Kelemen írt a húgához, a nénjéhez, az anyjához, az öccséhez. Mindezek képzeletbeli személyek voltak. Nálam jobb a helyzet, ugyanis nekem van képzeletbeli apám, nagybátyám, nővérem, és unokatestvéreim is. Egy baj van. Amennyire én lusta vagyok, az tuti, hogy nem fogok ennyi embernek irsogálni. Hát mi vagyok én? Tán íródeák. Na, nehogy mán. Az viszont roppant kézenfekvőnek látszott, hogy valakinek írni kell. Verset, novellát, regényt, azt írnak a fióknak. Na, de levelet?  Kérem szépen, annak címzettje kell, hogy legyék. És? Kérditek. Ne sürgessetek!, mert nem állok jót magamért. Ami tökéletességgel igaz. Hanyatt fekszem felpóckolva a fejem, meg a hátam. Tehát állásról szó nincs, hacsak ki nem áll a derekam. Látjátok, még a fekvésben is meg lehet sérülni. De, ne is gondoljunk ilyesmire, bár irodalmi műben bármi előfordulhat. Mondjuk, esetünkben nem. Mármint fordul. Mármint elő. Már-már ott tartottam, hogy kimondom kihez is írom a levelet. Az jutott eszembe, hogy Gizihez. Most megfordulhat a fejecskétekben, hogy oké-oké, ez remek, de: ki az a Gizi? Hát, a Sulc Gizi. Na, megnyugodhattok. Most már tudjátok. Egyébként meg én se tudom. Teljes mértékű komolyságommal mondom. Ifjúkoromban, kétségtelenül emlegettük Sulc Gizit. Annyi neked, mint Sulc Gizinek. Esetleg. Annyi neki, mint Sulc Gizinek. Aztán a középfokú munkavédelmi iskolában hívtuk, a hölgyeket Gizinek. Itt vallomással tartozom, meg még őszintével. Fogalmam nincs volt e, a hölgyek között Gizella nevű. Értitek:, hogy egyáltalán Gizizhettünk-e valakit? Az biztos, hogy mikor Ibrányban voltunk horgász táborban, ott az összes lányt Gizinek szólítottuk. Meg fogtok lepődni. Egyetlen horgászlány sem volt a táborban. Akkor meg?, mondják most az izgágák. Nem csak horgászok voltak a táborban. Ugye, milyen egyszerű? Voltak birkózók is. Mielőtt elszállna a fantázia, kék madara. Közöttük sem volt lány. Hát akkor meg?, jön az újabb kérdés. Volt egy lány röplabda csapat is. Na, Ők lettek Gizi(k). Simán Gizik, nem Sulc Gizik. Mindenkit Gizinek szólítottunk. Jól, értettek erről a névről a lányok. Ja, kitettünk, egy nyilatkozatot, amelyből kiderült. „Gizi, csak egy van. De, az sok!” Na, most már tudjátok. Ezért írom Gizinek a leveleket. Nosztalgiából.     -.appa.