Hogyan is kezdjem?, kis mesém.

Kezdjem talán, a legeslegelején?

Egy napsütötte. Esős nap reggelén,

találkoztunk, a szivárvány ívén.

Landoltunk, a szerelem csábos mezején.

(Legalábbis, ilyesmit írnák, költőként.

Hűha. Nem nákol-hatnék. Akkor irnék).

Morfondírozok. Gubbasztva az élet peremén.

Hogyan is volt?, hová lettél, Te?, meg én?

Biztos feledted rég. Én emlékszem még.

Boldogságban ért véget a nap.

A holnap?

Ránk, az már nem virradt.

Vágytam. Itt kellett volna, hogy legyél.

Elhagytál, és már nem is volt remény.

(Képzelet veszi el, az ember eszét).

Hallottam még, moccanásaid neszét.

u.i:

Ím, egy rossz mese. Emlékemként.

Pendülnek villanó pengeként,

és betűk repülnek szerte szét.

Érzem, Minden egyes „é” betű kemény.

Éle vág. Mélyül lelkemben a fekély.

                                                -.appa.