Tegnap este, egészen sok mindent írtam. Aztán kitudja mi módon, egy gombnyomással eltüntettem mindent. Ebben a rendszerben nem tudom, hogy lehet visszaállítani, a megkezdett levelet. Lehet nem a rendszer hibája. Bár szerintem, de. Amikre még emlékszem, megpróbálom Újra leírni. A következőket gondoltam: Ötletes, hogy az életet láncreakcióként fogod fel. Végtére is, minden az. Ha elfogadjuk, hogy minden mindennel összefügg, akkor meg főleg. Én, ezt a mondást Hegelnek tulajdonítottam, de manapság Einsteinre fogják. Amennyiben elfogadjuk, az okság elvét, akkor mondhatjuk mi is. Nagyon elvonatkoztattál. Ami nyomorultság érzését keltheti az olvasóban. Mondhatod erre, hogy akkor nyomorult is, és ne olvasson ilyen verseket. Hát, ja. Valahol, a lelke mélyén, azért irkál az ember fia, lánya, hogy olvassák. Gondolj bele. Sok ember, azt sem tudja: mi a magnézium szalag? Megzavarhatja, az olvasót, hogy nem használsz írásjeleket. Ami, remek gondolat, hisz ezzel is bemutatod, hogy a dolgok egymásból következnek, egymásra épülnek. Ahogy József Attila írta.

„Akár egy halom hasított fa,                                                                                                                      hever egymáson a világ,                                                                                                                       szorítja, nyomja, összefogja                                                                                                                            egyik dolog a másikát                                                                                                                                    s így mindenik determinált.                                                                                                                             Csak ami nincs, annak van bokra,                                                                                                                   csak ami lesz, az a virág,                                                                                                                                ami van, széthull darabokra.”

Elnézésed kérem, hogy idetettem az egész strófát, de nekem tetszik. Szóval attól, hogy az olvasó, nem érti, vagy nem meri érteni, amit sugall neki a vers, kicsit zavart lesz. Nem mer reagálni rá. Közel harmincan nézték meg a versedet, és ketten reagáltunk rá. Most mondhatod, hogy: Te beszélsz vénember? - neked is ugyanez a helyzeted. Igaz, de engem nem érdekel ez a dolog. A Prédikátor megmondta. Hiábavalóság minden az ég alatt. Ezt is mondhatta volna akár Einstein is. Te, még eljuthatsz odáig, hogy művészeted kiteljesedjék. No már most, amiket eddig irkáltam, abból kiderül, hogy az embernek, szabad akarat ellenére, nemhogy nem sok, de nincs is mozgástere. A történések viszik magukkal. Addig jut, ameddig a sorsa elpöckölgette. Ezekből következik, hogy a halál közelsége, megint csak meghatározhatatlan valami. Mindég ott van, az ember körül. Bármelyik pillanatban meg van, bekövetkezésének esélye. Gondoljunk a Heisenberg bizonytalansági relációjára. Valami, vagy bekövetkezik, vagy nem. Végtére is, a halál, az élet része. Egy befejező része, azt mondhatjuk. Azt is mondhatom olyasmi, mint a születés. Először ennél a pontnál sérül, az ember szabad akaratáról szóló képzelgés. Kérdezte valaki, hogy: akarok megszületni? Egy frászt kérdezte. Miért úgy álltak össze, a kromoszómák? Na, nem boncolgatom tovább, ezt a témát. Messzire vezetne ez. Bár már eddig is elég messzire mentem. Azt gondolom, az emberek többsége, nem szívesen megy bele, ilyen gondolatok végig vitelébe.  -.appa.