Színes őszi leveleket fújdogál a szél. Fújdogált. Az esőtől össze vannak tapadva. Tegnap szerencsétekre elmeséltem, hogyan különböztethetőek meg a Nagy Lajosok. Innentől könnyű dógotok van. Hanem, hanem, drágáim. Egy bizonyos, Lajos király szóba nem került soha, de sose. (Ez ilyen kevert forma, a sose, de soséből, meg a soha, de sohából). Akinek jobban tetszene a „sose, de soha” verzió, az nyugodtan olvassa úgy. Vagy esetleg ahogyan, akarja. Nehogy már én legyek a gátja, az olvasás, vagy a tiszta szövegértés élményének. Tudhatjátok, az okhatározói mellékmondatokból, hogy én aztán teljes mértékben támogatom az olvasó szabadságát. A munkáltatók is támogatják. Aki olvasni akar, az menjen szabadságra. Most még kíváncsiságotokat kielégítendő elmondom: miért nem emlegetjük Lajos királyt itt Vasváriban. Nagyon egyszerű. Nem volt vasvári illetékességű. Nem káposztázott, és nem volt tanár se (vagy sem, amelyik jobb) értitek?, olvasói szabadság)). Amúgy, I. Lajos volt igazából. Az értelmezés végett, az nem nagy „i”, hanem római szám, de ettől még magyar király volt. Hogy ezt így tisztáztuk, záró akkordként csak annyit: Ő, mint király volt nagy. Nem hiszem, hogy a háborúskodás miatt egy biztonságos állás lett volna. Manapság meg elég kihalófélben lévő szakma. Jegyzem meg, a királyképzésre támogatást sem adnak (nincs szakmai jegyzék száma), mint a kihalófélben lévő szakmát tanulók támogatására. Azon egyébként elgondolkodtam, hogy annak idején nem volt szakmunkás képzés kosárfonásból, vagy sásból szakajtó fonásból. Szükség volt ezekre az eszközökre, és megtanulták egymástól az emberek. Erre mondták, hogy apáról fiúra szállt a mesterség. A rokonság, egyébként – mivel jó nagy családok voltak akkoriban – rokonszakmákat művelet. Értsétek úgy, hogy hasonló szakmát, mint a família többi tagja. Arra jól emlékeztek, hogy volt, az egykés család modell. Nem így nevezték, de ennek felelt meg. Ez inkább, - ma úgy mondanánk – a fölművelési ágazatban dívott. A vót a lényeg, hogy ne kelljen a földet szétparcellázni a sok örökösnek. Vagyongyarapítás végett, aztán ennek megfelelően házasodtak. Ebből származhatott a mondás, hogy: guba, a gubához, suba a subához. Úgy fordíthatjuk, mai nyelvezetre, hogy: hasonló a hasonlóhoz. A suba, egy bokáig érő kabátféle, ami juh szőrös bőréből készült, inkább a szegénység viseletéhez tartozott. A guba, hirtelenjében mákos gubaként jelenik meg előttem. Tehát étek. De, a betlehemezők között is volt guba. Az egy korommal bekent, ruházatában is fekete figura volt. Ha, jól emlékszem, Ő rohangált a kereplővel. Nevét onnan kaphatta, hogy gubát viselt. (Hogy összezavarjalak benneteket, olyan is volt, amikor bekecs volt rajta, ami szintén báránybőrből készült, mint a suba, csak rövid, derékig érő volt). Vélhetőleg, nem találtak, a kellékek között gubát. Ezekből aztán gondolhatjátok is, hogy a guba is kabátféle felsőruházat volt. Anyagát tekintve gyapjú szőttes. Ez, a közmondás irányításának megfelelőmódi, nem halt ki. Vagyon, a vagyonnal. Megtapasztalhatjuk napjainkban is. Gondoljatok bele. Két, híres kislányt említenék nektek hirtelenjében. Orbán Ráhelt, és Mészáros Lőrinc leánykáját. Ugye? Egyikük sem csóringerhez ment nőül. Na, eredetileg, ott tartottunk, hogy kihaló szakmák. Amiket nem művelünk. Nincs tanuló, így elfelejtődik. Ennek roppant egyszerű magyarázata van. Most, ezek a tárgyak, amiket ezekben a szakmákban előállítanak, már nem használati tárgyak, nincs rájuk szükség ebben a modern korban. Jegyzem meg csendesen, az is előfordul, hogy nem fizetik meg kellőképpen. Megélni nem lehet belőle, így kihal a szakma. Hát ilyen egyszerű ez. -.appa.